Kozma Ferenc 200

Kozma Ferenc 1826-ban született Sörnyén, haladó gondolkodású nemesi családban. 1848-ban a bécsi nemesi lovas testőrségből kilépve a szabadságharc oldalára állt és aktívan részt vett a felszabadító harcokban. A szabadságharc leverése után távollétében halálra ítélték, ezért édesanyja rokonsága évekig bújtatta Baracskán. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, akinek baracskai birtokán gazdálkodóként gyakorlati tapasztalatot szerzett a mezőgazdaságban. Kiváló gyakorlati érzékével, szervezőképességével, józan gondolkodásával, szerény és megnyerő modorával, kedvességével és derűs humorával a meginduló megyei élet egyik népszerű tekintélye lett. Készséggel lépett közbe az ellentétek elsimításában. A megtorlás korszakának enyhülése után, 1860-ban Fejér vármegye főszolgabírójává és békebírájává nevezték ki.

Az 1867. évi „Kiegyezés” idején, a napjaink politikai változásaihoz hasonló hevességgel változó korban, az addig osztrák irányítás alatt álló állami ménesbirtokok és a lótenyésztés országos rekonstrukciójának feladata az új Magyar Királyi Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban a Lótenyésztési Osztály kezelésébe kerültek, melynek élére, Deák Ferenc javaslatával, Kozma Ferencet nevezték ki, akinek az országban élő több mint 2 millió ló gazdasági és hadászati jelentősége miatt rendszerszintű fejlesztési programot kellett kidolgoznia és megvalósítania.

Kozma Ferenc a legjobb szakértők (báró Wenckheim Béla, gróf Szapáry Iván, Jankovich József, gróf Festetics Géza) társaságában mérte fel az osztrák hadügytől átvett ménesbirtokok állapotát és azokat szakszerűtlenül vezetett állapotban találta. A bábolnai állapotokat például egyenesen katasztrofálisnak minősítették. Erre a kiinduló helyzetre alapozva kellett felépítenie azt a lótenyésztési rendszert, ami két évtized alatt a magyar lótenyésztés aranykorát hozta el.

Az országos lóállomány minőségi fejlesztésében az állami ménesgazdaságoknak kiemelt szerepet szánt, ezért működtetésük gazdasági alapját először is meg kellett erősítenie.

Tisztában volt azzal, hogy a minőséget javítani képes fedezőmének előállítása és a sikeres tenyésztéshez szükséges törzskancák szigorú szelekciós rendjének fenntartása olyan költségekkel jár, amelyek fedezetét a genetikai fejlesztő munkát végző ménesek a saját bevételeikből nem tudják kitermelni. Ezért az állami ménesek fenntarthatósága érdekében a ménesi lótenyésztő szakmai munkát elválasztotta a működtetésük gazdasági és termelési hátterét adó ménesbirtoki tevékenységtől, és létrehozta a „Magyar Királyi Állami Méneseken” belül az „Állami Ménesbirtoki Igazgatóságokat”. A méneseket tápláló ménesbirtokokat teherbíró, korszerű mintagazdaságokká fejlesztette, amelyek képessé váltak a sikeres ménesi tenyésztői munka feltételeinek megteremtésére.

Az állami ménesekben folyó szakmai munka minőségét folyamatosan ellenőrizte. A tenyésztési döntések elfogulatlan szakmaiságát gyakori bizottsági felülvizsgálatok rendszerével kontrollálta.

A közösségi szakmai kontrollra példaként említhető, hogy a Kisbéri Állami Ménesben folyó angol telivér tenyésztéshez szükséges fedezőmén és kancaimportokat a „Kilences Bizottmány” felügyelte. A ménes eredményességét Kincsem és Kisbér világraszóló eredményei bizonyították.

Az állami ménesekre épített (Mezőhegyes, Bábolna, Kisbér, Fogaras) szakszerű törzstenyésztéssel gyorsan a világ élvonalába emelte a magyarországi lófajták törzsállományainak minőségét és a törzsállomány kisugárzása emelte a magyar lótenyésztés országos színvonalát. A világszínvonalú angol telivér tenyésztés alapjául szolgált a kisbéri félvér kitenyésztésének és nemesítőként hatott a mezőhegyesi félvér, a gidrán és a nóniusz lófajták kiteljesedéséhez. Az arab és a lipicai fajtának új magyar törzsek adtak sajátos magyar karaktert.

A tenyésztésfejlesztő munka szakmaiságát, célkitűzéseinek helyességét objektíven minősítette az 1878. évi Párizsi Világkiállításon kiállított magyar lovak egyöntetű nemzetközi elismerése.

Az állami ménesekből kiáramló fedezőmének az állami méntelepekre kerülve, a kapcsolódó kancafedeztetési állomás hálózaton keresztül a teljes magyar lóállomány minőségi fejlődését eredményezték. A lótenyésztők olcsón, vagy akár ingyenesen is egyre jobb minőségű fedezőménekhez hozzáférve piacképes lovakat tenyészthettek, aminek eredményeként 10 év alatt az országos lóexport volumene megötszöröződve, 8000 lóról 40000 lóra emelkedett. 

A fedezőmén-utánpótlás szakszerű rendszerének kiépítése eredményeként a méntelepek fedezőmén-állományát az 1870. évi 1000-ről, 20 év alatt 2500-ra tudta emelni.

Bár az állami ménesek főleg a fedezőméneket adták az ország lótenyésztésének fellendítéséhez, de létszámfölötti törzskancáik elárverezésével a magánménesek fejlesztéséhez is hozzájárultak.

Kozma Ferenc az állami ménesek fejlesztése mellett nem tévesztette szem elől a legfontosabb célt, a gazdatársadalom bekapcsolását az országos tenyésztésfejlesztő munkába.

A kistenyésztőknél született méncsikók szakszerű felnevelésének otthoni körülmények között többnyire megoldhatatlannak bizonyuló feladatát központi ménnevelő helyek létesítésével oldotta meg. A kistenyésztők szakmai fejlődését lódíjazásokkal, pénzdíjakkal, oklevelekkel segítette.

Bár a tájegységek sajátosságainak megfelelő tenyésztési döntési szabadságot növelte a Megyei Lótenyészbizottmányok és Vármegyei Hármas Bizottságok létrehozásával, de a társadalmasítás terén az adott korban csak részeredményeket érhetett el. A lótenyésztés igazgatási, irányítási rendszere katonai maradt, a végrehajtást a katonai méneskar végezte. Ez a mai szemmel elfogadhatatlan kötöttség abban a korszakban inkább segítséget jelentett a tenyésztőknek és versenyelőnyt teremtett más országok szabályozatlan lótenyésztésével szemben.

Kozma Ferenc zseniálisan előre látva egy évszázadra meghatározta a magyar lótenyésztés fenntartásának kereteit és fejlesztési irányait. Nemzeti lótenyésztésünk alapjait ma is az általa irányított korszakban kifejlesztett lófajták adják. A 150 éve kialakított lótenyésztési szervezeti rendszer az országos lótenyésztés fejlesztésének hatékonyságában messze megelőzte a korát.

A világunk azonban az utóbbi fél évszázad során alapvetően átalakult, ezért a napjainkban követendő utat a hagyományainkat figyelembe véve nekünk kell kijelölnünk.

Kozma Ferenc a baracskai református temetőben lett örök nyugalomra helyezve, 1892-ben. 1893-ban sírja fölé egy 4,5 magas gránit obeliszket emeltek, a nyughely kovácsoltvas kerítését a mezőhegyesi kovácsok készítették. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottsága – 2008. május 15-ei ülésén – a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

A Mezőhegyesen felállított emlékművét Pap István Tibor, a Magyar Lótenyésztők Országos Szövetségének elnöke koszorúzta meg, idézve Kozma Ferenc osztályvezetői beiktatása után 30 évvel a földművelésügyi miniszter alábbi szavait.

Az kell, hogy törekvésünk legyen, hogy az ő rendszerét a fejlődő viszonyok igényeihez képest tovább építsük és tovább fejleszszük, nem feledkezve meg egy perczre sem arról a főelvről, a mely őt vezette, hogy a lótenyésztésre vonatkozó minden intézkedésünkkel első sorban azt kell nézni, mely intézkedés az, a melylyel a legtöbbet hatnánk földmívelő népünk nagy és tág rétegei jólétének emelésére.